|
A
világmesék oldal tartalma a szerzői jog védelme hatálya alá tartozik. Bármilyen céllal
történő további felhasználása, másolása, terjesztése, sokszorosítása
bármilyen eszközön és módon csak a szerző(k)/üzemeltető írásos engedélyével lehetséges!
Megtekintéséhez
kattints a képre!
A HALÁL ÉS AZ
ÖREGASSZONY
Halál- és gyászmesék
(Kattints!)
A mese summázatja (részlet)
A holtak nem nevetnek, csak az
élők. A nevetés az élet egyik pszichés megnyilvánulása. A nevetés életadó,
az élők nevetnek, alszanak, beszélnek. V. J. Propp (1934) erről így ír:
”Megfigyelhető, hogy a túlvilágra lépő élőnek titkolnia kell élő
mivoltát, különben magára haragítaná e birodalom lakóit, amiért bűnös
emberként átlépte a tiltott küszöböt. Ha nevet, elárulja magát.”
A halál- és gyászmesék a
meseirodalomban többféle változatban léteznek, amelyeket eddig két
mesekatalógusban próbáltak rendszerezni (vö. AaTh és ATU besorolások).
A nevetés tilalma máig él az
ősi, törzsi beavatási pl. férfivá avatási rítusokban, legyen annak helyszíne
British Columbia vagy Kanada pl. kwakiutl indiánoknál vagy a tőlük több
ezer kilométerre levő polinéziai szigetvilág.
Észak-Szardíniában a halálhoz
kapcsolódó, élő népszokás, hogy a temetést követően a kontrollált gyász
szakasza lezárul, a temetésről visszatérőket egy bohóc vezeti vissza a halálból
az életbe. A halotti tor és a nevettetés, a nevetés összekapcsolódik.
A nevetés lélektani funkciója
félelem, szorongáscsökkentő, életerősítő. Miért? Tudományos kísérletek
sokasága igazolja, hogy a nevetés pszichés folyamatai nem csak a
kapcsolatteremtő képességgel, a szexualitással stb. kapcsolódnak össze,
hanem az immunrendszert is stimulálják. A nevetés mindezek révén segíti a depressziót,
neurózist időlegesen átélő, hormonháztartásában megváltozott, veszélyeztetett
hozzátartozó gyászolók pszichés és fiziológiás gyógyulását,
gondoljunk csak a „bánatában megszakadt a szíve” stb. kifejezésekre.
Ezen
témájú előadások sokakat érdekelnek.
A nevetés mögött több személyiségvédő
pszichés mechanizmus működik. Egyike a halál és képzelt vagy valós
borzalmainak, a tőle való félelem, a hozzá csatolódó tárgynélkülivé váló
szorongások tagadása, ellentétbe fordítása pl. a halál kicsúfolása.
(Megtekinthető egy ilyen, a halált kicsúfoló népmese, amely Jókai
Mór (Föld felett és
víz alatt, 1872) által bekerült a magyar szépirodalomba.)
Érzelmi, tudattartalmat módosító hatása a tragikus emlékek, érzelmek
alapját képező neurális kapcsolatokat felülíró katarzis is lehet.
Vajon mi az oka, hogy évtizedek múlva a nagy veszteségekre, sérelmekre már
nem tudunk visszaemlékezni, csak a szépre, jóra? Miért erre épülnek a
halotti búcsúbeszédek?
El kell oszlatnom egy tévhitet
is. A pozitív, a jó stressz kifejezést nem szeretem, szakmailag vitatom. Miért?
Több nemzet népmeséi, köztük magyarok is tartalmazzák, hogy örömében, boldogságában
addig vagy úgy nevetett, hogy belehalt!
Vissza a lap
elejére
Szivárvány
(Málatí
Sankar meséje)
Nagyon régen, réges-régen történt,
mikor Tündérországban még minden tejszínhab-szerű fehér puhaság volt. A
tündérek bőre, ruhája, étele-itala, az ország minden háza és palotája
habtiszta volt és hófehér. Olyannyira, hogy a tündérek soha nem is láttak
színeket: nem tudták, mi a piros, a sárga, a zöld, a kék, a rózsaszín
vagy akár a bíborvörös. Szépek voltak a tündérek, kecsesek és törékenyek,
és mindenük megvolt, nem volt hát miért más tájakra vándorolni, más országba
szomszédolni. Saját országukba se hívtak meg soha senkit.
Történt pedig egyszer, hogy Bidzslí, a tündérkirályleány és pajkos barátnéi
játékból versengésre adták a fejüket:
Versenyezzünk! Lássuk, ki tud messzebbre repülni!
Ahányan csak voltak, mind vidáman felszökkentek a felhők fölé, és már
folyt is a verseny.
Csak repültek és repültek, még akkor is, mikor a nap már lemenőben volt.
De lassan rájuk tört a fáradtság, és leszállt az est. Hogyan is juthatnának
vissza Tündérországba ilyen sűrű, sötét éjben? Épp a Föld határán jártak,
India fölött. A holdfényben a Himalája hegycsúcsainak ezüst hósipkái
csillogtak. Nem kínálkozott más megoldás, a tündék a Himalája völgyei közt
kerestek menedéket. Teljesen kimerültek, és most még ez a hideg is! Szótlanul
és megszeppenve húzódtak be egy barlangba, és egy szempillantás alatt
elnyomta őket az álom.
A hajnal első fényeivel egyszerre ébredt a madársereg csivitelése. A tündék
felriadtak. Kimerészkedtek a barlangból, és lám, mit látnak? A felkelő nap
sugarai aranyszínbe borították a hegycsúcsok hótakaróját. A völgy
harmatban fürdő fűszálai zölden ragyogtak. A füvön, a fákon, a mindenféle
kúszó-mászó növényeken piros, rózsaszín, fehér, kék, sárga és
karmazsinvörös virágok nyíltak. A tündérek tágra nyílt szemmel bámulták
a szirmok fölött táncoló tarka-barka pillangókat.
Soha ezelőtt tündér még nem pillanthatta meg a színek bámulatos világát.
A kis tündérkék nem tudtak betelni a látvánnyal. Ellenállhatatlan vágyat
éreztek, hogy bebarangolják az egész Földet, de hirtelen eszükbe villant,
hogy a tündérkirálynő biztos aggódik már értük, így hát inkább
hazafelé vették útjukat.
Otthon a tündérkirálynő egész éjjel aggódva virrasztott, sehogyan sem jött
álom a szemére. Hogy valami hírt kapjon a szegény kis tünde-palántákról,
hívatta az udvari mágusokat. A mágusok azon nyomban hozták is a kincseskamrából
a varázstükröt. Mélyen belenéztek: jönnek már Tündérország felé a kis
tündérkék! Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel. Mikor a tündérkirálynő
látta, hogy mind egy szálig épségben megérkeztek, örömében ölbe kapta
Bidzslít, a tündérkirályleányt, de egyúttal egy kicsit meg is szidta: meg
ne halljam még egyszer, hogy ilyen buta versenyesdit játszotok! Bidzslí és
barátnői még mindig valamiféle szédült boldogságot éreztek a történtek
miatt. Megpróbálták elmesélni a tündérkirálynőnek, hogy milyen gyönyörű
a Föld. A hegyek, a fák, a virágok! A sok-sok pillangó és madárka! De
hogyan is mesélhetnék el a színeket? Aki soha nem látott színeket, hogyan
is érthetné meg a Föld színeinek bódító szépségét?
Egy idő után Bidzslí és barátnői szemét saját hófehérségük már-már
bántani kezdte. Miután rádöbbentek, hogy nem tudják a királynőnek elmesélni
a szebbnél-szebb színeket, azon kezdtek töprengeni, vajon hogyan kaphatnának
engedélyt arra, hogy megint megfürödhessenek a színek tengerében.
Nem telt el sok idő, és meghívó érkezett Indra országából a Szávan-ünnepségre,
a híres nyárvég-ünnepre. Tudni való, hogy mikor Indra, az istenek királya
a nyár végének közeledtével először küld felhőt az égre, és megöntözi
a szomjas földeket, udvarában kezdetét veszi a pompás Szávan-ünnepség. A
tündék mindig is a meghívottak között voltak, de eleddig soha nem kívántak
megjelenni a jeles napon.
Ez alkalommal Bidzslí nagyot ugrott örömében, mikor kézhez kapta a meghívót.
Talán megpillanthatná újra a színeket! Kérlelni kezdte anyját, hadd
mehessen el az ünnepségre.
Nem bánom, elmehetsz, a barátnőiddel együtt. De aztán együtt hazajöttök,
és nem csavarogtok el!
Bidzslí és barátnői szépen felékesítették, felékszerezték magukat, és
elindultak az ünnepségre.
Ahogy megérkeztek, Indra palotájának ragyogását és a káprázatos színeit
megpillantva mind ámulatba estek. De azt is rögtön észrevették, hogy minden
vendég, minden istenség kisebb-nagyobb ajándékot hoz Indrának, az istenek
királyának. Az egyszerű kis tündérkék honnan is tudták volna, hogy ez a
szokás! Összedugták hát a fejüket, és hamar kisütötték, hogy szépséges
tünde-táncot lejtenek majd ajándék gyanánt. Így is lett. Indra udvarában
mindenkinek tátva maradt a szája. Ahogy véget ért a tánc, maga Indra
mondott köszönetet a tündéknek:
Bármit kérhettek most tőlem: oly gyönyörűséges volt táncotok, olyan színessé
tette ünnepségünk, mint soha semmi az idők kezdete óta
Hát... éppen, hogy színre vágyunk... szólalt meg Bidzslí. Indra! Nagy
istenség! Ha oly kegyes vagy, és valóban meg kívánsz ajándékozni minket,
kérünk, tündérkirálynőnk hadd pillantsa meg otthonában a színeket! És a
neki tetsző színek gyűljenek mind a varázspálcájába, hogy aztán mi is élvezhessük
őket! Tündetársaink unják már az örökös fehérséget!
Úgy lesz. Királynőtök meg fogja látni a színeket mosolygott Indra, és
folytatta: De van egy feltételem: ha egy tündér színessé lesz, hívásunkra
mindig jöjjön el ünnepségünket felragyogtatni.
Ekkor felkapott egy hét színbe mártott hatalmas ecsetet, és kérést intézett
a Naphoz, hogy irányítsa oda sugarait, és hintáztassa meg néhányszor az
ecsetet ide-oda az égen.
Mikor a tündék egy pillanatra felocsúdtak a színek varázsából, eszükbe
jutott a királynő parancsa. Még véget sem ért az ünnepség, mikor
hazaindultak.
Amarra pedig a szomjas földeken végigsöpört az első jótékony zápor. Az
emberek, állatok, fák és virágok boldogan fürödtek végre az esőben. A
gyerekek ugrándozva, fülig érő szájjal kiabálták szerte-szét:
Itt van a mennydörgős ménkűűű: lehetsz mostantól nagy étkűűű!
A világ nagy boldogságát az istenek Indra palotájából ki-kikukucskálva
figyelték. A tündérkirálynő pedig, Bidzslí kérésére, végigtekintett Tündérországon.
De hogy meglepődött, mikor az égbolton végestelen végig egy hét különböző
színű szalagból összefont, íj-alakú ragyogó valamit pillantott meg!
Addig-addig bámulta a színeket, míg csak el nem tűnt a varázslatos hétszínű
íj. Végre ő is megláthatta, mi az: piros, sárga, kék! Hirtelen rádöbbent,
hogy csodálatos színező-erő költözött a varázspálcájába, és a hét
szín segítségével bármilyen más színt ki tud keverni!
A királynő Bidzslí barátnőinek kiosztotta a kívánságuk szerinti színeket.
Micsoda látvány! Egy szempillantás alatt az egyik tündér pirossá változott,
a másik kékké, a harmadik zölddé.
Nekik lett később tisztük Indra
parancsának teljesítése.
Néhány nap múlva a Földön elállt az eső. Mikor feloszlottak a fekete felhők,
íj-alakú, hét színben ragyogó szivárvány tűnt fel az égen. A falu vénjei
felkiáltottak:
Gyerekek, nézzétek csak, Indra jókedvében van! Kifüggesztette az égre gyönyörű
íját!
Indra íja! Indra íja! Szivárvány! kiáltoztak mindenfelől a gyerekek. De a
nagy kiabálás közepette volt, aki azon tűnődött: hogyan is lehetne egy íj
ilyen kecses és áttetsző!
Igaz. Merthogy valójában mi más lenne a szivárvány, mint Bidzslí libbenő
szoknyájának színes pántlikája, ami meg-megcsillan az égen, s egy
szempillantás alatt már el is tűnik a szemünk elől.
A
mese summázatja (kattints!)
Forrás: http://terebess.hu/keletkultinfo/indiaimese.html
Indiai
mesék
Kiss Csaba fordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Vissza a lap
elejére
Mese a rádzsáról
Egyszer volt, hol nem volt, túl
a Jamnu folyón, távol a Vindhya-hegységtől és olyan messze, ahova még a lótuszléptű
megvilágosodott hírét is csak a madarak vitték el, volt egy szegény
uralkodó és még szegényebb országa.
Az uralkodó palotájának a közelében
levő falu közepén állt egy fa. Hajdanában a koronájában lakó madarak édes
dala ébresztette őt és a falubelieket hajnalonta. Az évek során a szárazság,
az aszály, a forró nyarak miatt az emberek terményei elszáradtak, gazdaságuk
tönkrement. Az emberek és az állatok éheztek. Még a szent tehenek sem adtak
már tejet. A rádzsa nem tudott segíteni népének a vagyonából, mert az az ínséges
esztendők alatt hamar elfogyott. A madarak egy nap elköltöztek, csend szállt
a vidékre, üresség az emberek lelkébe, szorongás a szívükbe. Ezért hát
ők is útra keltek, hátrahagyva az öregeket és a bátortalanokat. A rádzsa
mindig elszomorodott, ha kitekintett ablakából.
Csak egy szem fia tudta őt rövid
időre felvidítani, akinek a játszópajtásai is rövidesen elmentek. Kérdezte
apját, hogy miért történt ez így, aki elmondta neki. A gyermek ekkor
megfogadta, hogy segít apján, visszavarázsolni annak az orcájára a pírt, a
mosolyt, az életet. Segít népének nyomorúságán.
Egy nap odaállt hát apja elé,
s kérte, hogy hadd mehessen el világot látni, tanulni, s megkeresni a megoldást.
Az öreg rádzsa nehéz szívvel bár, de megengedte.
Teltek, múltak az évek.
Egy nap fiatalemberként
hazatért. Nem szólt, nem beszélt semmit. Másnap kora reggel egy ásót magához
véve elkezdett ásni a falu kiszáradt kútjának a közelében. Arra ment egy
falusi korhely legény, meglátta és megkérdezte: Mit csinálsz itt, te herceg
azzal az ásóval? A herceg csendesen válaszolt: Életet fakasztok!
Elnevette erre magát a falusi és legyintve távozott. Micsoda bolond ez
a herceg! - mesélte az ivóban, ahol cimborái és az öregek, a falu vénei ültek.
Másnap a herceg tovább ásott. Arra ment a falu egyik örege, a falu, a bölcsek
tanácsának a tagja, aki előző nap hallotta a hírt. Mit csinálsz herceg? -
kérdezte. Életet fakasztok! - válaszolta ismét csendesen a herceg. Az öreg
ujjaival morzsolgatva szakállát elgondolkodva elköszönt, majd rövidesen
megjelent, s egy ásóval ő is ásni kezdett a herceg mellett.
S ez így ment napról-napra, hétről-hétre,
hónapról-hónapra. Az emberek csatlakoztak, hol egy, hol több, és csak ástak
és ástak... Egy nap aztán víz tört a felszínre! A herceg ezután megtanította
népét arra a tudásra, amelyet vándorútján megtanult.
Rövid idő múlva egy hajnalon
ismét madárcsicsergés hallatszott. Az öreg rádzsa rögtön kinézett
az ablakon. Álmélkodva dörzsölte meg a szemét. Száz és száz színpompás
madár tért vissza a fészkébe! Arcán a ráncok egy pillanat múlva
elsimultak, bőre kipirult, ismét megtelt élettel, a mosolya megfiatalította
és a kelő nap első sugara beragyogta örömét. A falubeliek rokonai is
hazatértek, s mára mind
meggazdagodtak.
A herceg lett az új rádzsa. Népe
és az emberek szeretete révén történetéből rövidesen megszületett az
első mese...
A víz szertartása
A rádzsa megalapította a víz
szertartását. Ennek során bárkit, aki hozzá vagy népének bármely tagjához
megy bölcsességet tanulni , azt örömmel és igaz szívvel, önzetlenül
tanították és tanítják ma is. Tudománya szájról-szájra, faluról-falura
terjed. Emiatt a szertartáson egyre többen vesznek részt s élnek annak a tanítása
szerint. Lényege, hogy a résztvevő megfogja azt a kötelet, amely összeköti
őt társaival. Majd ahol fogta, elvágja, s csuklójára köti. Aki bárhol a világon
jár, ilyen jelet visel, viselőjével találkozik, ellenszolgáltatás nélkül
segít neki és viszont.
A mese summázatja
A rádzsa élő személy. Történetét
a valóság írta. Nevét szerénysége miatt nem engedi soha leírni. A tartomány
Indiában található, neve Rádzsasztán. A víztározó réteg 60-90 méter mélyen
található. A vízgazdálkodás révén az első évben százezren települtek
vissza. 1991. és 2002. között évente közel egymillió fővel gyarapodott a népesség.
A gazdaság alapja a növénytermesztés.
A rádzsa
módszerét - bárhol a világban - a Világbank
támogatja!
Hazánkban a klímaváltozás
hatására az Alföld elsivatagosodik. A gazdák az adófizetőkkel akarják kárukat,
elvesztett hasznukat megtéríttetni. A helyzet különösen súlyos a Homokhátságban.
Nem kéne tanulnunk a rádzsa
meséjéből?
Vissza a lap
elejére
A viharsárkány meséi I.
Egyszer volt, hol nem volt, a felhők között
magasodó, havas, sok ormú hegyeken is túl,
ott ahol a hópárduc él, volt a viharsárkány országa.
Országában az emberek és az
állatok az életet mélyen tisztelve békében éltek egymással.
A folyók táplálták a táj
termékeny völgyeit. Egyszer arra szállt egy fáradt madár, amely messziről
érkezett és a csőrében egy magot tartott. Olyan fáradt volt, hogy a magot
kiejtette.
Ahol leejtette, éppen szaladt
egy nyúl. Készített egy lyukat.
Jött egy majom. A magot a
lyukba téve elkaparta.
Egy elefánt is oda tévedt.
Az elásott magot locsolgatta.
Kis idő múlva a magból egy kis fa
kerekedett,
amelyet az
elefánt a testével védett a déli nap
hevétől.
A fa egyre csak nőtt, növekedett...
Végül
az élet óriási fája
lett belőle,
amely rengeteg gyümölcsöt termett.
Kérdések
-
Vége van-e ezzel a történetnek?
-
Ha nem, hogyan fejeznéd be?
-
Milyen címet adnál a mesének?
A mese summázatja
A buddhizmus a XI. században
érkezett Bhutánba, ahol ezt a mesét azóta is mindenki tudja. Szájról szájra
terjed. Szemlélete, tanítása az ország hagyományának, kultúrájának,
vallásának is a részévé vált. Fő gondolata, hogy ok nélkül nem történik
semmi sem. A történések kapcsolatát nem ismerjük fel. Ez a szemlélet a világ összes
vallásában
megtalálható. Mit és mire tanít még?
A
király, aki kitalálta, hogy lehetnénk boldogabbak.
(56 perces film, amelyet érdemes
egyben megtekinteni!)
Bhután a világörökség része.
Vissza a lap
elejére
|
